Törékeny

Életemben nem voltam még szalagavatón és ez nekem meg is felelt. Soha nem felejtem el
az általános iskolában rendezett farsangi ünnepségeket, ahol akkor tömeg gyűlt össze,
hogy alig lehetett levegőt kapni, pedig ez falun volt és nem a városban, de ott sem
különbözhet sokban. Idén mégsem volt nagyon lehetőségem rá, hogy kihagyjam – és
ennek kivételesen örültem.
Hiszen Zete is keringőzik, ami azt jelenti, hogy a bátyja is jelen lesz a résztvevők között.
Az idősebbik Korom fiú tavaly előtt tette le az érettségit és kezdte meg a tanulmányait a
BME-n, míg maga után rengeteg összetört lány szívét hagyta, amiknek sikerült
összeforrnia azóta – hála érte Gáll Zalánnak, akinek már csak a látványa gyógyírt jelent
arra a sok sebesült leány szívre.
Én soha nem hittem, hogy az én szívem is közéjük tartozott volna. Hiszen mindkét
Korom fiúval jó kapcsolatot, vagyis valami hasonlót ápoltam. Még akkor ismerkedtem
meg velük, amikor megkezdtem a gimit; egy nyári táborban találkoztunk, ahol az
édesapjuk volt a főszervező. Aztán, amikor kiderült, hogy abba az iskolába fogok járni,
ahova ők is járnak, csak erősebb lett a kötelék köztünk. Annak ellenére is, hogy Zete egy,
Szente pedig három évvel felettem jártak, nagyszerű triót alkottunk. Ám, ahogyan telt az
év, valami addig számomra ismeretlen érzésre bukkantam a mellkasomban: hevesebben
dobogott a megszokottnál, néha idegesen szorult össze, máskor egyszerű, de annál
hatalmasabb boldogság lepte el.
Akkor ijedtem meg igazán, amikor rájöttem, hogy ki miatt történik az egész. Ezek után
megtapasztaltam, hogy egy hónapok alatt, de erősen felépített kapcsolatot, hogyan lehet
hetek alatt teljesen lerombolni. Elszakadtam a fiúktól: néha még köszöntünk
egymásnak, de próbáltam minél messzebbre kerülni tőlük. Ők pedig nem jöttek
utánam, vagyis Szente nem. Láttam, ahogy visszahúzza Zetét is, aki hozzám lépett volna
egy szóra. Ő nem törte magát azért, hogy velem beszéljen. Végül, így váltunk el.
Azóta, volt két nyaram, hogy átgondoljam, ami történt. Rájöttem, hogy gyáva voltam
, amikor egyszerűen csak elszaladtam az érzéseim elől. Mégsem tudtam visszacsinálni a
dolgokat Szentével: a következő nyarakon nem találkoztunk, az iskolában sem láttam
megfordulni azóta, ráírni pedig nem volt merszem. Féltem, hogy már réges-rég maga
mögött hagyott engem és ezzel nem akartam, hogy telefonon keresztül értesítsenek
. Mégis, ott a szalagavató bálon reménykedtem, hogy összefutunk.
A kezdés előtt már egy órával ott voltam, mint az osztályom egyik képviselője és kisegítő
, aki átveszi a végzősök terhének egy részét, hogy majd jövőre valakik ugyanezt megtegyék
értünk. Segítettem kirakni a szendvicseket és a süteményeket, amiket a kilencedikesek és
a tizedikesek készítettek. Elhelyeztünk több kupac szalvétát az
asztalokon, megigazítottuk az asztali dekorációkat. A székeket úgy rendeztük, hogy
minél több ember férjen el tőlük, de legyen elég hely ülni az idősebbek számára. A
vendégek ekkor kezdtek szállingózni. A ruhatárban álló diákok, akik eddig nevetve
feszengtek az egyeningeikben, illedelmesen köszöntek a felnőtteknek. Átvették
kabátjaikat, felakasztották és egy számmal ellátott cédulát nyomtak a kezeikbe a
távozóknak. Ezek után megérkezett a tömeg. Mindenki, aki besegített (szinte csak
diákok, mert a tanárok kiélvezték, hogy a diákjaik ballagnak és egy-egy szülővel trécselve
sütit eszegettek) őrült rohangálásba kezdett, hogy tartani tudja a tempót. Én is beálltam
a lépcsők elé, az egyik magyar tanár egy adag karszalagot nyomott a kezembe, majd
gyorsan elhadarta, mi a teendőm. Kérjek el minden vendégtől egy meghívót, adjam fel
rájuk a karszalagot, majd engedjem fel őket, hogy elfoglalhassák a helyüket a színpad
előtt.
Az emberek egy ideig csak álldogáltak az aulában, beszélgettek, eszegettek, míg egy
emelettel fentebb az öltözőkben igazi pánik hangulat volt, vagyis ezt szűrtem ki a
chatből, amiben az osztálytársaim, akik a végzősök segítségére voltak, őrjöngtek. Aztán
szép lassan megindult a tömeg. Egyedül nehezen bírtam, ezért szép lassan mellém
csapódott még két barátnőm, amikor észrevettem a terem túl felében egy nagyon
ismerős fekete fürtös kobakot.
Szente volt az.
Habár majdnem két éve nem láttam, nem sokat változott: ugyanolyan magas volt, haja
továbbra is úgy állt mintha soha nem fésülködne, arcán az a mosoly virított, amitől a
lányok szíve csak úgy olvadozott. Tekintetemmel ostromoltam, hátha észrevesz. Közben
az előttem álló hölgy türelmetlenül köhintett, mire egy gyors mozdulattal kikaptam a
meghívót a kezéből, amire aztán egyből fel is ragasztottam a papírszalagot. Mire
visszanéztem Szente már sehol sem volt.
Csalódottan sóhajtottam és folytattam a munkám. Ahogyan a sor csökkent előttem
, úgy éreztem magam egyre rosszabbul. Mire elfogyott az utolsó vendég is, akin nem volt
karszalag, idegesen vettem tudomásul, hogy ez nem az a nap, amikor minden könnyen
megy.
Gondterhelten fordultam a felém tartó túlbuzgó tanár felé, aki fél perc alatt kioktatott
arról, hogy mi most a feladatom: menjek és segítsek a keringőző lányoknak átöltözni.
Felvonultam az öltözőkhöz, de mivel még nem kezdődött meg hivatalosan a műsor és,
mert amúgy is az osztálytáncokat adják előbb, nem volt semmi dolgom. Idegesen
forgolódtam, hogy elkerüljem Zetét, végül egy szűk folyosón kötöttem ki, ahol egy tévé
és egy kanapé társaságában több osztály- és évfolyamtársam is tartózkodott. Mosolyogva
odaintetek magukhoz, szorítottak nekem is egy kis helyet a már
kényelmetlenre ült szófán. A beszélgetésük szép lassan elcsendesedett, ahogy a
porondmesterként szolgáló tanár a színpadra lépett és beszélni kezdett. Kényelmesen
elüldögélek, amikor hirtelen megragadják a karom és ráncigálnak el az egyik öltözőig.
Segítek a lányoknak felvenni a hatalmas abroncsos ruhákat. Szinte monoton végzem a
feladatot: feladom rá az abroncsot, majd a ruhát úgy, hogy a hajának és a sminkjének
minél kevesebb kára legyen, majd meghúzom a fűzőt, megigazítom a szoknyát. Mikor
mindenkinek tökéletes a megjelenése kivonulnak, hogy megkeressék a párjukat és, hogy
néhány percet még láthassanak a másik osztály táncából, mi pedig átvonulunk egy másik
öltözőbe, várva, hogy megérkezzen a másik csoport. Nekik is segítünk és a többieknek
is, akinek tudunk. Az utolsó osztály felöltöztetésével elkészülve, kifújom magam és
elégedetten megveregetem a vállam – persze csak képzeletben. Elköszönök az
ismerősöktől, a ruhatárban előkeresem a saját holmijaim és kilépek a hideg októberi
estébe.
A máskor talán dermesztőnek ható levegő most mégis jól esik. Egy ideig csak állok a
bejárat előtt, hogy a benti hőség után és kapkodás után, megnyugodjak és lehűljek.
Lassan egy padhoz sétálok, arra ledobom a cuccom és előkapom a kabátzsebemből a
telómat. Az arcfelismerő nem ismer fel, ezért ingerülten nyomkodom be a jelszavamat:
júl*22. A nap, amikor megismertem Szentét és Zetét.
Csalódottan néztem magam elé egészen addig, amíg a képernyő sötétedni kezdett.
Akkor a névjegyekhez léptem és a kedvencek közül kikerestem apa számát. Hosszasan
kicsengett mire felvette.
— Máris végeztél? — kérdezte köszönés nélkül, a háttérben a tévé zaja szólt – meccset
nézett.
— Már majdnem három órája itt vagyok — morogtam. — És neked is szia! — Tizenöt
perc van még a meccsből, utána megyek érted — mondta és már tette is le volna, ha
nem szólok rá.
— Apa! Az a meccs még tuti tart vagy fél óráig, ha a hosszabbítást is belevesszük és,
hogy lefelé kerekítettük. Plusz, vagy húsz perc, amíg ideérsz.
— Akkor gyere busz… Azaz, srácok! Ne tököljetek, rúgjátok már be! Gyere busszal.
— Egy óra múlva jön csak.
— Nincs valaki, aki mifelénk lakik és elhozna?
— Nincs.
— Nem akarsz egy kicsit gyalogolni?
— Hazáig?
— Igen.
— Nem.
— Hívtad már anyádat?
— Női körön van.
— Basszus… Mit húzod az időt? — kiabálta hevesen. Tudtam, hogy nem nekem szól
mégis felment bennem a pumpa.
— Akkor ne gyere értem! Hazamegyek egyedül — ordítottam és leraktam. A következő
pillanatban kétszer is csörgött a telefonom, de mindkét alkalommal kinyomtam.
Harmadjára már meg sem próbált beszélni velem, csak küldött egy üzit miszerint
elindult. Elégedetten hümmögtem, majd leülök a hűvös padra, közben próbálom a
kabátom valamiképpen magam alá húzni, hogy ne fázzak fel. Ezzel foglalkoztam
nagyban, amikor feltűnt, hogy valaki kisétál az épületből. Egy pillanatra megáll, szétnéz,
majd megállapodik a szeme rajtam és felém indul. Értetlenül meredtem az érkező felé, de
csak addig, amíg olyan távolságba és, hogy fel nem ismerem: Szente az.
— Szia! Elférek még melletted? — kérdezi, de nem is várta meg a válaszom, máris helyet
foglalt mellettem. Zavartan húzódom ki a pad szélére, de nem szólok egy szót sem. Egy
idő után rám néz és talán az illendőnél kicsit tovább fürkész engem. — Megváltoztam?
— törtem meg a csendet és a néma tanakodását. — Egy kicsit. Mintha nem is te lennél
az igazán… Vagyis, de csak sokkal felnőttesebb az arcod — mondta és a kezét óvatosan
felém nyújtotta, mintha meg akarná érinteni az arcomat, de félúton leejtette az oldala
mellé a karját. A szívem csalódottan kalapált. — Én mennyit változtam? — fordult felém
vigyorogva és hagyta, hogy szemügyre vegyem profilból és szemből is.
— Semmit.
— Ez most nem tudom, hogy rosszat vagy jót jelent.
— Ugyanaz vagy, akibe egyszer beleszerettem — bukott ki belőlem, majd lesütöttem a
szemem. Éreztem, ahogy az arcom felforrósodik és a októberi hideg este már nem
segített lehűteni.
Egy hideg kéz érintette a jobb arcom, ijedten pillantottam fel. Nem tudtam mit reagálni
erre a mozdulatra.
— Nem akartam, hogy így érjen véget ez közöttünk — suttogta lesütött szemmel.
Láttam rajta, hogy még mindig emiatt aggódik.
— Nem a te hibád volt — ellenkeztem rögtön, őt védtem magam helyett. — Én voltam
az, aki szó nélkül ott hagyott titeket.
— Én pedig, aki nem ment utánad.
Elgondolkodtam, nem tudtam, mit is válaszolhatnék erre, de semmi sem jutott eszembe.
Amit mondott, felér egy vallomással. Hiszen akkor tudta, hogy kiért hagytam ott őket,
hogy tennie kellett volna, akkor valamit és a mai napig sajnálja, hogy nem tette meg.
Felderülve, szívemben remények sokaságával fordultam felé.
— Lehet, hogy ezt nem kellene ismét eljátszanunk — jelentettem ki rejtélyesnek tetsző
mosollyal.
Összevonta két szemöldökét, de éreztem rajta, hogy jókedvében van.
— Lehet, hogy most nem kellene szó nélkül lelépned.
— Lehet, hogy most utánam kellene jönnöd — incselkedtem vele. — Nem ezt tettem
most is? — nevetett fel halkan, majd a jobb kezét is arcomra tette és óvatosan felém
hajolt. Tekintetével engedélyt kért, én helyeslően lehunytam a szemem. Az arcom a
szokottnál forróbb volt. A város késő esti zajain kívül Szente szuszogását hallottam
jobban és a szívem eszeveszett dobogását. Szája épphogy csak súrolta az enyémet, amikor
egy hangos dudálás rebbentet szét minket. Mindketten a pad két ellentétes végébe
húzódtunk, egymástól a lehető legmesszebb. Mikor észrevettük a tőlünk nem messze
álló, még motorját járató szürke autót, amiben az édesapám ült és minket nézett árgus
szemekkel.
— Megyek! — pattantam fel, csak egy mondatra fordultam vissza. — Majd írok ha
végeztem — intettem a fejemmel apa felé. Szente csak mosolyogva nézett rám, mintha
tudná, mi folyik bennem.
— Ezt majd máskor bepótoljuk — kacsintott rám és elegánsan vissza sétált az épületbe.
Én pedig beszálltam a rám váró autóba, ahol rögtön kezdetét vette a vallatásom.